Diagnózis: daganat – Mit érezhetünk?

Daganat? A betegek arról mesélnek, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megtudták, daganattal diagnosztizálták őket, az életük végérvényesen megváltozott. Hiszen az onkológiai megbetegedések nemcsak a testünkre vannak hatással.

Utólag élénken emlékeznek a pillanatra, amikor az orvos kimondta a diagnózist. Sokaknak az az élménye, hogy egy pillanatra megszűnt a világ körülöttük. “Onnantól alig hallottam, hogy mit mond az orvos. Lelassult az idő, úgy éreztem, hogy valami rendkívüli történik velem.”

Vannak, akiknek az első gondolatuk az, hogy ez “velem egyszerűen nem történhet meg!” Többen arról számolnak be, hogy miközben az orvos beszélt hozzájuk, ők mintha kívülről szemlélték volna magukat. Nem tudták, hogy mit kellene mondaniuk vagy pláne, érezniük. Mert abban a pillanatban nem éreztek semmit.

Fontos tudnunk, hogy ebben az állapotban nagyon kicsi az információs befogadóképességünk. Lehet, hogy nem fogunk fel mindent, amit az onkológus mond nekünk. Időre van szükségünk, hogy megemésszük a hallottakat. A diagnózis feldolgozása még hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat. Mindez teljesen normális, a legtöbb ember hasonló tapasztalatokon megy keresztül.

Daganat és a lelki hullámvasút

Az onkológiai diagnózist követő napokban sokan azt tapasztalják magukon mintha érzelmileg egy hullámvasúton száguldanának. Pillanatról-pillanatra változhat, hogy éppen ki mit érez.

Milyen érzelmekről számolnak be legtöbbször a daganatos betegek?

• Túlterheltnek érzik magukat. Úgy érzik, elvesztették a kontrolt az életük felett.
• Hárítják a rossz hírt. Nehéz elhinniük, hogy mindez velük történik.
• Dühösek a családjukra, a barátaikra, az orvosra, az egészségügyre, az egész világra. “Miért pont én lettem rákos?”
• Tehetetlenséget éreznek amiatt, hogy nem tudják, mivel segíthetnek magukon.
• Bűntudatuk van amiatt, hogy esetleg terhet jelentenek mások számára. Esetleg irigylik az egészségeseket, és ettől is szégyenlik magukat.
• Félelem a daganatos betegségtől, a fájdalomtól és a haláltól.
• Aggódás amiatt, hogy hogyan fognak dolgozni tudni, hogyan fogják ellátni magukat, és miként tudnak majd gondoskodni a családjukról.
• Ijedtség a tünetektől, a hirtelen fogyástól és a rosszullétektől.
• Remény, hogy túljutnak ezen az időszakon és újra minden visszazökken a régi kerékvágásba.
• Stressz, szorongás és félelem a daganatos kezelések mellékhatásaitól.
• A szomorúság és depresszió gyakori reakció arra, amikor úgy érezzük, hogy “elvesztettünk valamit.”
• Magányérzet, mert azt hiszik, hogy egyedül kell végig menniük ezen az úton.
• Hála a mögöttük levő életért és a barátoktól, családjuktól érkező segítségért.

Nincsenek helyes és helytelen érzelmek. A daganatos betegséggel kapcsolatos érzelmeinket úgy kell elfogadnunk, ahogyan vannak. És bár nem kontrollálhatjuk, hogy mit érzünk, azt eldönthetjük, hogy nem hagyjuk, hogy a negatívumok maguk alá gyűrjenek minket és igyekszünk inkább a pozitív érzéseinknek teret adni.

Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz ebben a helyzetben! Ne támasszunk magunkkal szemben felesleges elvárásokat, hogy hogyan kellene éreznünk vagy viselkednünk. Ugyanakkor nagyon különbözően értelmezhetjük mindazt, ami éppen történik velünk és hogy milyen formában kérhetünk segítséget.

Van, aki úgy érzi, hogy erősnek kell lennie, és nem szeretné terhelni a szeretteit a rákbetegséggel járó nehézségekkel. Van, aki inkább más rákbetegekkel osztja meg, hogy mit érez. Van, akinek a hite ad erőt és támogatást.

De mindenképp hasznos a gyógyulás szempontjából, ha szakembertől kérünk tanácsot. A legtöbb onkológiai osztályon dolgozik onkopszichológus, forduljunk hozzá bizalommal.

Daganat a családban – Hogyan segíthetünk?